Mindaz, amivel találkozom az imádságban az az én gondolatom vagy Isten hangja? Hogyan lehet elválasztani e kettőt? Ehhez hozunk most néhány megfontolható szempontot.
Hisszük, hogy valódi életre, identitásunkra, boldogságunkra akkor lelünk rá, ha nem maradunk meg az önközpontúságunkban, hanem önmagunkból kilépve kapcsolatot teremtünk. Hisszük, hogy Isten valóban szólni akar hozzánk. Hisszük, hogy arra bátorít, hogy azok legyünk, akik igazán vagyunk. Hisszük, hogy hív minket.
Ahhoz, hogy Isten személyes hívása érzékelhető legyen számunkra, érdemes lehet gyakran kezünkbe venni a Szentírást, vagy akár megállhatunk egy kicsit a nap folyamán, és megkérdezhetjük, hogy hol szólt és szólít meg bennünk Isten. Mély találkozások tudnak alakulni, ha hosszabban is elidőzünk Isten jelenlétében, csendben, belül is csendben, amikor Isten előtt hallgatunk – elengedve szöveges imáinkat, gondolatainkat -, amikor egyszerűen csak engedjük az Ő jelenlétét, engedjük, hogy szeressen minket.
Ebben a csendben, ebben a jelenlétben sok hang jelen lehet.
- Isten hangja jellemzően visszavezethető a Szentírás szavaira, különösen is Jézus egy gesztusára, cselekedetére, magatartására. Isten hangja illik Jézus személyéhez.
- Isten hangja ésszerű, nincs ellene minden értelemnek.
- Isten hangja olyan útra hív, amelyre tiszta motivációk vezetnek, amelynek gyümölcsei jók, és a cél eléréséhez jó eszközöket kínál.
- Isten oda hív, ahol végső soron vigaszt, örömöt, bizalmat és reményt találunk.
- Isten hívása erőmhöz mért.
- Isten hangja konkrét, a konkrét élethelyzetemhez szól, itt és most hív.
- Isten hívása olyasvalami, amivel kapcsolatban mások véleményét is kikérhetjük.
Hív az Úr? 